naplóbejegyzés

Az élet néha szar, néha jó. Néha elvesz mindent, vagy éppenséggel mindent megad. Olykor nehéz, és egyedül kell menned, de van amikor van támaszpontod és minden egyszerűen megy. De van olyan dolog ami az egész életedet végig kiséri. A remény, és az akarat. A remény mindig jelen van az életedben, ott van egy könnycsepben, egy mosolyban, vagy éppenséggel egy szándékosan ejtett vágásban a bőrödön. Mindig ott van, mindenben. Az akarat pedig a szívedet, és az agyadat összekötő híd. Akarsz egy ölelést, egy érintést, vagy éppen egy másik életet. Akarsz, de néha nem kapsz, és te ezek után is csak folyton remélsz. Viszont van az a pont, amikor minden mindegy. Mikor egyedül érzed magad, mikor a penge, a pia, vagy éppenséggel a cigaretta kerít hatalmába. Mikor az tűnik az egyetlen megoldásnak, hogy megölöd magad, és amikor nem sikerül, csalódott leszel. Az elmúlt napokban viszont fel emelkedtem. Oliver ott volt biztos támaszomnak, én mégis elakartam lökni magamtól. Valahogy úgy éreztem, hogy fontos vagyok a számára. Fontos, de nem elég jó. A testem most totál kár, és azt a csókot sem tudom elfelejteni, ami Ya Ou és én köztem csattant el. Az eltitkolt bátyám megtalálása oly nagy boldogsággal öntött el, hogy egész álló nap a mosoly ott virított az arcomon. De még mindig ott volt Oliver. Az a srác akiért az életem adnám. Oly sokat segített, oly annyira szeretem mégse akarom elrontani az életét. Azt az életét ami annyira boldog, és tehermentes. Velem nem könnyű. Én pszichológilag instabil leányzó vagyok. Magyarul beteg ember. Nem szeretném azt, hogy Oli aggódjon értem. Nem akarom, hogy körülöttem mozogjon az élete. Fiatal, helyes srác, élnie kéne. De ő mégis engem választ, még akkoris amikor az orvos leállítja a folyosón, és azt közli vele:
"-Uram, sajnálom. A barátnője rákos.."
És akkor megint minden összetörik.